Végül a "kiscsalád", mi hatan ünnepeltük Annával a 18. születésnapját. Stílszerűen egy nizzai hotelszoba teraszán. Mintegy érzékelve, elfogadva, ahogy a 18. Zsoltárral is köszöntöttük: "...tágas térre vezet téged Isten..."
Rengeteg emlék. Mondatok. Gondolatok. Imádságok. Sírás. Öröm. Harc. Küzdelem. Szabadság.
És még...
1992-ben lekéstem néhány órával a születését. pedig külön tanfolyamon készültem rá. A tervezettnél 3 héttel előbb, éppen Erdélyből hazaérkezve, a lakásunk ajtajára ki volt tűzve egy papír: "Elmentem szülni, hozz légyszíves egy köntöst és papucsot, sietnem kellett, hamarabb elfolyt a magzatvíz, mint gondoltam! Puszi, Kati" Rohantam be a kórházba, de a szülőszobába nem akartak beengedni. Térültem-fordultam, és egy fehér köpenyt magamra kapva, átviharzottam a folyosókon, és máris ott térdeltem Kati ágya mellett. Anna nem volt akkor vele még. Az utánam berohanó személyzet méltatlankodásával nem törődve szorítottam drágám kezét. Aztán kivezettek és később kihozták az újszülöttet is megmutatni. Anna egyik szeme rám villant. És én nagyon boldog voltam. 18 éve történt. A boldogságom azóta sem múlt el.
Ma pedig átölelve őt, elérzékenyülve örülünk együtt.
Bibliát olvasva, imádkozva, áldást kérve és mondva. Club szendvicsekkel, hamburgerekkel és egy pohárnyi Duval Leroyal-al, a naplementében gyönyörködve. Megajándékozva lenni jó! Aztán jövőre meg valamilyen egyetem jön. Talán az egyik legjelentősebb, humanitárius szervezetek számára is vezetőket képzőbe megy majd, a Fordham University, N.Y.-ba.
Értem én, hogy miért.
Kati és én össze-összenéztünk. Szeretjük Annát nagyon és tudjuk, hogy lassan készülnünk kell, hogy elengedjük őt, hogy járja az Istentől rendelt, önálló útját. És persze ott van bennünk a kérdés: fel tudtuk mindenre készíteni? Aztán magabiztosan nyugtázzuk: Anna szereti Istent, tiszteli a szüleit...