Milyen sokszor hallom, hogy mondják: „olyan hullámzó az állapotom!” „Egyszer fenn, másszor lenn!” Ez nem stabil.
Az elmúlt napokban Anna lányomtól kaptam egy erős kritikát. Vasárnap a gyülekezetben, ahol az első percekben kifejezetten nyögvenyelősen prédikáltam, elmondtam, hogy mennyire szükségem is van arra nekem is, hogy a körülöttem lévő emberek megerősítsék azt, hogy elfogadnak, szeretnek. Különösen akkor, amikor meg nem értéssel, haraggal, elutasítással, ízléstelen bántással találkozom. Anna az elsők között volt azok közül, akik kifejezték elfogadásukat, tiszteletüket, szeretetüket. Küldött egy sms-t, amiben kifejtette, hogy mellettem van. Büszke vagyok rá nagyon! De az igehirdetésemben nem jeleztem, hogy ő is… Szóvá tette. Egyáltalán nem fájt (persze bocsánatot kértem), mert arra gondoltam, hogy milyen jó is ez: fontos vagyok neki. Szeret. Hiteles vagyok neki. Talán azért mert megértette, hogy az a szülő, aki nem hisz abban, amit csinál, akkor az a gyermekei számára hiteltelenné válik.
Aztán az egyik reggel a négy gyerekünkkel és mi ketten Katival, tehát hatan, a legjobb dolgok egyikét tettük: felkelés után mindenki bevackolta magát a hálószobánk ágyára és hatalmas hangzavar közepette tulajdonképpen csak megerősítettük, hogy egy igazi család vagyunk. DE!! Volt csend is. A „jól-lét” hang nélkülisége, amikor senki sem, még a 3 éves ikrek egyike sem szólalt meg. Tudták, érezték: valami csoda történik. A szeretet egyértelműsége elárasztott minket.
Ami nem hullámzik. Stabil. És megtart.