Csak ültem és olvastam és figyeltem.

Sokszor hallott már arról, hogy akik magasról lezuhanva halnak meg, másodpercek alatt végigélik az addig telt életüket.
Nagy nehezen kibújt a lakótelepi lépcsőház negyedik emeletéről nyíló kis nyíláson. Kiment a tetőre. Tudta, hogy egyre többször áll meg azon a vékony sávon, ami már veszélyes. Tudta, hogy miért. Sőt azt is tudta, hogy leugrik majd. Hamar, nagyon hamar.
Elhagyta a szerelme és vad indulatában autójába ült és direkt belehajtott egy szembe jövő kamionba. Egy hétig kómában volt. Úgy ébredt, hogy végülis emlékezett bizonyos dolgokra. Mindenre. Csak a karambol körülményeire nem. Később azonban: kezdett felejteni. Az orvosok magyarázgatták, különleges, egyedi esetnek minősítették. Egy pap arra a következtetésre jutott, hogy a lelki rész a testében ürügyet talált a felejtésre. Kitűnő alkalmat arra, hogy a furdalásokat és rémemlékeket, a haragot, a bosszút végre elveszejtse. Viszont hiányérzete maradt. Nem tudhatta, hogy mi hiányzott, de kifejezetten üresnek érezte magát és vágyott arra, hogy mindent tudjon magáról.
Amikor aztán egy kora reggeli órában levetette magát a tetőről (becsületesen körülnézve, hogy senkit se sebesítsen meg), semmilyen életfilm nem pergett le a szeme előtt. Ő mondta el, mivelhogy túlélte.
Mostanában azon mesterkedik, hogy a kerekes székével valahogy följusson valamilyen tetőteraszra. Hátha sikerül. Hátha rosszul csinált valamit, és azért nem indult el az a film. Vagy hátha meghalhat végre.
Mentsük meg!