és a kezembe nyomta a laptopját, valahol Pakisztánban, egy repülőtéren. Nem is emlékszem pontosan: Peshawarban, vagy Iszlamabadban? Elképedt arcomat látva felállt és otthagyott. "Olvasd el, amit írtam!"-kérte.
Révetegen, belebambulva a világba, pislogtam. Aztán a betűözönre néztem. A mini számítógép képernyőjén lassan összeálltak a mondatok számomra is. Olvastam. Egy idő után, mintha Cs. beszélt volna hozzám. Mintha felolvasta volna élettörténetét. Azóta is barátok vagyunk.

www.youtube.com/watch?v=EweWSpNuWZA&feature=related

itt még hangosan zúgva a lámpának fényében a meleg mérgezésétől megkergült rovarok sokasága gyógyulni kell mondanám halkan miközben a legszívesebben ordítanám hitem elhívásom a szembejövők arcába egy mondatot szeretnék ami igazi mondat ami nehezen születik arcrezzenést figyelve menet közben módosítva csak nehogy mást gondoljon édes Istenem érdesen mélyen szürkén fehéren-feketén rémmesékbe illően modern beinjekciózva fekszik habos nyál a szája szélén kiáltani akar de nem tud groteszk mosoly ingatag ez van nem akartam bűnöm hogy hittem rosszabb mos

Sokezer motoros. Mint valami modernkori gladiátor, Domival a babakocsival, szemben az őrült módra robogó robogókkal. Ügyesen kerülgetnek, megállnak. Egy idő után már nem ijedezünk. Monotonon vágunk át több utcán is, míg elérünk kedvenc kis éttermünkbe, a "Little Hanoi"-ba. Tintahalat és kesudiós csirkét kértünk, a kukoricás húsleves utánra. Beni és Domi is jóizűen falatozott, és itták a mangólevet. Egyszercsak egyikőjük felkiáltott: "Hal!" Halat szeretne enni?-kérdeztem magamban.

Nagyon gyenge kaparászás. Talán azért volt furcsa, mert a monoton gépfegyverkattogástól nagyon elütött. Sűvítő hang, akna. "Istenem! Nem értem!

Itt már hajnali fél kettő múlott. Az időeltolódás miatt szenvedünk a szállásunkon. Egy ház, Bac Giangban. A szobánkban állandóan megy a légkondi, de alig bírja 25 fokon tartani a hőmérsékletet. Kint pedig jóval 30 fok fölött. Vacsorára én sütöttem a tavaszi tekercset. Egy kicsit leégettem, de fokhagymával és szójaszósszal lecsúszott. Az ikrek nem nagyon értik, hogy miért kell, illetve nem, aludni. Pontosabban, hogy este van már, de nem álmosak. Ahány órányi a különbség, annyi nap alatt lehet átállni, mondják. Piacra mentünk uborkát venni.

Tegnap este. Közösségben a verőcei szentekkel. Szinte tele volt a terem. Csillogó szemek. Biblia. Közösség. Az igazi. Könnyes szemek. Valami mély elfogadása egymásnak. Hála. Néztem az arcokat. Mennyire megszépít a hit. Kézzelfogható reménység. Ami nem szégyenít meg. "Szavadon foghatlak? Tényleg Verőcére költöztök?" "Jó itt!" "Kegyelemközpontúság!"
"Úgy volt, hogy nem tudok jönni, de mégis itt vagyok!" "Figyelem: fegyelem!"

Reggel

Apa: Ébredj fiam és kelj fel a te nyoszolyádról. Óh te rest, meddig fekszel? Mikor kelsz fel a te álmodból? Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefogás, hogy pihenjek; így jő el, mint az útonjáró, a te elkésésed, és a te igazolatlan órád, mint pajzsos férfiú!

Fiú: Hallottam szavad, atyám, és megfélemlék. Vajon tűzfolyam lövellt-é ki a hegyek ormán? Vagy az ég dörög nyári zápor idején? Ó nem, csak atyám ébreszt engem hangos fennszóval.

Valami egészen különleges. Semmi máshoz nem hasonlítható. Az arcuk. Amikor feljönnek, szinte kirobbannak a vízből. Szombaton bemerítés volt a Latorcába. A 80. arcot is láthattam. Különleges. Szeretem.
Pénteken elutazunk vagy három hónapra. Vietnámba. Az ikrek jönnek velünk, de Anna és Áron maradnak. Ma reggel mintha egy kis feszültséget láttam volna az arcukon. Hosszú időre megyünk és talán emiatt.

"Ne felejtsd el az esti követségi fogadást!"
"Ha még itthon vagy, hivj fel légyszives!"
"3 napja hiába hivlak. Gond van?"