Kaptam.

Csak ültem és olvastam és figyeltem.

Sokszor hallott már arról, hogy akik magasról lezuhanva halnak meg, másodpercek alatt végigélik az addig telt életüket.
Nagy nehezen kibújt a lakótelepi lépcsőház negyedik emeletéről nyíló kis nyíláson. Kiment a tetőre. Tudta, hogy egyre többször áll meg azon a vékony sávon, ami már veszélyes. Tudta, hogy miért. Sőt azt is tudta, hogy leugrik majd. Hamar, nagyon hamar.

Robert Bly könyvét olvasom.

"Az alászállás vagy "konyhai munka" három további formát ölthet. Ezeket a Hamvak Útjának, az Elborzadás Megtanulásának és az Anya Világából az Apa Világába Való Átlépésnek nevezzük...A beavatási szertartások elhagyásával társadalmunk nehezen tudja a férfivá érés felé vezetni a fiúkat..."
Hívõ Atyák Harcos Fiakat nevelnek!

Kerekre nyílt szemmel figyelte, ahogy felálltam és kimentem a teremből. Minden mozdulatommal szinkronban volt a feje.. Meglepett arcot vágott mindenki. De már nem érdekelt semmi: csak ki onnan! Felszaladtam a félemeletre és elkezdtem tépni a ruhát a mellkasomon, ziháltam. Kétségbeesetten mondogattam magamnak: "nyugi, imádkozz, imádkozz!

Húsvéti kirándulás Kárpátalján. Közel ötvenen a verőcei gyülekezetből. Autóbusszal. Az elején kis csoportok. aztán hazafelé már valami vidám kavalkád. Reméltem is.

Kiben bíznak a magyarok? – Szenczy Sándor feljött a 27. helyre
2010/03/29 - 14:36 - Janos
Hírextra, 2010. március 26. péntek – Pénzes Dávid

Kati, újra el akarom mondani neked, hogy szeretlek.

Vasárnap reggel, amikor még meg sem érkeztünk a verőcei gyülekezetbe, már lehetett érezni valami különlegeset. Izgalom volt, várakozás, meg hit. Derű és kenet. A bibliaiskolai foglalkozás gördülékenyen, párhuzamosan a zenekari próbával zajlott. Kintről éneklés hangzott be. Imával lezárt órányi foglalkozás után az imateremben jókedvű sokaság fogadott. Tele volt az egész ház. Gyerekek futkostak a folyosón, összekapaszkodott fiatalok nevetgéltek, finom ételekkel teli fazekakat cipeltek, harsányan köszöngettek, vidám gyülekezet.

A kórház belső udvara fölött, az átriumban ültem, az alkonyt vártam. Haiti. A „Közösségi Kórház”. Nyomait tömegnek. Láttam a halottat is. Akit egy fekete zsákba bújtattak. 1231 volt a száma.

Az asztalnál ültünk. Valami cukrászdában. Sokan voltak a teremben, de mégis el tudtunk mélyedni Csabával egy beszélgetésben. Hosszú ideje nem találkoztunk. Kicsit feszélyezve is éreztem magam: lehetünk-e egymással úgy, mint régen? Az első órában rémülten tapasztaltam, hogy ugyanazok a szavak, mondatok, gondolatok is elhangzanak, amikről annyit "agyaltunk" már a múltban. Mintha semmi sem változott volna. Aztán meg azon merengtem el, hogy az én dolgom e az, hogy ezen fenn akadjak?