Megint uton. Repuloteri varo, Red Carpet. Internet van, de nincs ekezet. 19 orat utazni 24 oran belul. Huhh!
Haiti konferencia miatt. Bizottsagi ules. A kedvencem...
A hosszu repuloutak arra is jok, hogy zavartalanul gondolkozhassam. Hazassag, csalad, gyerekek, gyulekezetek. Profeciak, Isten Igeje, elhivas. Sokan sokszor emlekeztetnek hibaimra (vannak sajnos), igereteimre (amikor teszem, komolyan gondolom), igy azokat is sorra veszem...

Végül a "kiscsalád", mi hatan ünnepeltük Annával a 18. születésnapját. Stílszerűen egy nizzai hotelszoba teraszán. Mintegy érzékelve, elfogadva, ahogy a 18. Zsoltárral is köszöntöttük: "...tágas térre vezet téged Isten..."
Rengeteg emlék. Mondatok. Gondolatok. Imádságok. Sírás. Öröm. Harc. Küzdelem. Szabadság.
És még...

Milyen sokszor hallom, hogy mondják: „olyan hullámzó az állapotom!” „Egyszer fenn, másszor lenn!” Ez nem stabil.

A "szőnyeg széle". Ott voltam pénteken. Hitetlenkedve hallgattam órákon át, hogy milyen is vagyok valójában. Nem férek bele széles sávba, meg a keretekbe sem. Mondták. Meg azt is, hogy "kavargott a gyomrom, amikor megláttalak a családoddal és a barátaiddal kiállni a közgyűlés elé!" "Már 15 éve is megmondtam a tanácsnak: Velencén csápolnak a fiatalok..." A "gőz kiengedése"? Több volt annál: elvesztettem valamit. Aztán elgondolkodtam. Lehet, hogy igazuk van: malomkő a nyakamba és zutty... Nem napom.

Újra a New Life Fellowship gyülekezetében, Phnom Phenben. Soria, a dobos, egyszerűen csak kiugrott a plexifal mögül, ahol a dobolt. Fülig ért a mosolya. Kifejezetten örült, keze-lába-feje-mindene. Aztán csak átölelt és könnyessé vált a szeme. Olyan jó, hogy tudhatjuk, vannak a világon olyan országok, hívők, testvérek, barátok, akikre bármikor lehet számítani. Akik nem felejtenek el, akik imádkoznak értünk, szeretnek. Feltétel nélkül. Nemcsak akkor, ha azt tesszük, amit elvárnak tőlünk, hanem csak úgy, magukból fakadóan.

Nem is olyan régen megnéztük a "Mozart" -ot az Operettszínházban mi négyen: Kati, Anna, Áron és én. Azóta is foglalkoztatnak az ott látottak. Hol erősebben, hol gyengébben tör elő ugyanaz a kérdés: miért Wolfgang Amadeus Mozartot áldotta meg Isten világraszóló zsenialitással?

„Azt gondoltam, hogy másképpen lesz.”
„Háromszor is elment mellettem és nem nézett rám.”
„Kerülgettük csak egymást. Nem igazán tudtam, hogy mit tegyek.”
„Köszönöm az Igéket. Sokat jelentenek nekem.”
„… időt szakítottál ránk és ez jó. Most már férj és feleség vagyunk.”
„Képzeld, rajta vagy a családfánkon!”
„Megszeppenve ültek mind a hárman, amikor prédikáltál.”
„A gömböcös hasonlat tetszett.”
„Most mit mondjak a Buday-nak?”

Kaptam.

Csak ültem és olvastam és figyeltem.

Sokszor hallott már arról, hogy akik magasról lezuhanva halnak meg, másodpercek alatt végigélik az addig telt életüket.
Nagy nehezen kibújt a lakótelepi lépcsőház negyedik emeletéről nyíló kis nyíláson. Kiment a tetőre. Tudta, hogy egyre többször áll meg azon a vékony sávon, ami már veszélyes. Tudta, hogy miért. Sőt azt is tudta, hogy leugrik majd. Hamar, nagyon hamar.

Robert Bly könyvét olvasom.

"Az alászállás vagy "konyhai munka" három további formát ölthet. Ezeket a Hamvak Útjának, az Elborzadás Megtanulásának és az Anya Világából az Apa Világába Való Átlépésnek nevezzük...A beavatási szertartások elhagyásával társadalmunk nehezen tudja a férfivá érés felé vezetni a fiúkat..."
Hívõ Atyák Harcos Fiakat nevelnek!